Mivel ez az idei volt Málna első igazi szilvesztere (az előzőt még a mamával meg a tesókkal összebújva tolta, szerintem nem maradtak fenn megvárni a koccintást) már régóta készülünk rá, mint a napra, amikor majd eldől, hogy a következő tizenpár évben mivel telnek a szilvesztereink: van még pár évünk inni, hányni meg ilyenek, mint a fiatalok, vagy felelősségteljes szülőként évente két napon át egy asztal alatt reszkető szőrös kis idegroncs lelkét ápolgatjuk majd. (A nővérem kutyáját például xanaxozni kell az év utolsó napjaiban.)
Úgyhogy már délután négykor megbeszéltük, hogy innentől Málna a kertbe is márcsak felügyelet mellett. Elterveztem, hogy ott leszek vele, amikor durrogtatni kezdenek, falattal meg klikkerrel, majd jól elvonom a figyelmét, látni fogja, hogy nincs semmi para, megtanulja kizárni a zajt, ésatöbbi, satöbbi, ahogy írják az okosok. Ahhha... Öt óra, én könyékig a forró sütőben, fülemről lóg a telefon, a barátnőméknek - akik szintén az állatokkal (kutya-macska-ló-kecske) otthon reszketést választották szilveszteri programnak - helpdeskelek, hogyan kell valamit a gépen megcsinálni, Málna szól, hogy menne pisi, integetni próbálok, hogy akkor most valami, Mérnöqr kiengedi, negyed óra múlva hol a kutya, nincs a kutya, szomszéd kertből durrogás, hogy remegnek az ablakok, óbazz, hát persze, lenn van a kutya. Mérnöqr lerohan, visszajövet a hóna alatt egy kővé dermedt, üveges tekintetű kiskutya lóg, fényre, hangra, mozgásra, virslire, sajtospogácsára nem reagál, hová tetted a beaglemet? Bekucorodik az asztal alá a sarokba, virsliből kis ösvényt szórok neki az ajtó felé, hátha elindul majd rajta, de nem, a macska pofátlanul felzabálja előle, az utolsó szemet egyenesen Málna két mellső lába közül..
Vagyis ezt nagyon elbasztuk. Oké, akkor ahogy az okosok mondják, ezt most úgy kell, hogy a falkavezér nem esik pánikba, a helyes pedagógia hagyni a kutyát egyedül, nemhogymég simogatással jutalmazni, amiért parázik, majd látja, hogy a falka is nyugis, ő is megnyugszik, kizárja, izé, akármi. Ahha. Körülbelül két órát bírtuk a dolgot, a kutya továbbra is tök merev, remeg, ömlik a nyála, semmire semmi reakció, sarokból sarokba fúrja magát, úgy próbál követni minket a lakásban, na oké, most volt elég az okoskodásból.
Film berak, kutya ölbevesz, simogat. Néhány perc múlva már nem folyamatos a remegés, már csak egy-egy remegés, ami egyre ritkul. Aztán teljesen elmúlik, az izmai sem tökmerevek már, le-lecsukódnak a szemei, kicsit elalszik, felriad, megint elalszik, mostmár frankón horkolva, ahogy kell egy beaglenek, felébred, nahát ez sajtospogi, szimat szimat, a nevére odafigyel, megint elalszik.
Éjszaka kivételesen beengedtük az ágyba, hogy legyen neki mihez bújni, dacára, hogy biztosak voltunk benne, ezzel hetekre leírtuk magunkat. Málnával (és a beaglevel általában) két dolog van ugyanis: ha megérzi, hogy az ember valamiért egy kicsit is engedékenyebb, vagy következetlenebb, mint általában, azt egyből úgy értelmezi, hogy onnantól bármit szabad. A másik dolog, ha éppen minden flottul működik, amit nem szabad, azt nem szabad, ő akkoris bizonyos időközönként be-bepróbálkozik. Oké, hogy öt perce nem volt szabad, na de mi van, ha most majd igen? Na vele emiatt aztán tényleg minden percben észnél kell lenni, így előre beletörődtünk, hogy amint vége a szilveszteri traumának, az újév első két hetében, mire Málna újra nagyjából szófogadó lesz, pedagógiai célzatú ordibálástól lesz hangos a ház.
Ehhez képest. Másnapra lett egy tökéletesen együttműködő kutyám. Otthon, sétáláskor, elengedéskor, behíváskor, egyszerűen mindenben olyan volt, mint egy jólnevelt kutya. Nem próbálta magát önállósítani, nem kellett sajtot lóbálni az orra előtt, hogy rámfigyeljen, az összes necces helyzetben (például kimehet-e a kapun, odamehet-e kutyázni, elmehet-e láb mellől, bejöhet-e a szobába) ahelyett, hogy megőrült volna, mint általában, nézett ránk és várta az engedélyt. (Egyébként ha továbbra sem érdekelte volna az ennivaló sem, azt hihettem volna, hogy kicserélték az ufók, de amint túl voltunk a durrogtatáson természetesen az enniennienni rendszer tért vissza elsőként back online, hiába, ez van nekik a legmasszívabban bedrótozva.)
Természetesen nem állítom, hogy ez az epizód véglegesen megoldotta volna minden problémánkat. Ahogy halványul az élmény, Málna is úgy lesz fokozatosan újra egyre beaglebb, megint egyre több energiánkba telik betartatni a szabályokat, fenntartani a rangsort, de a tanulság akkoris mindenképpen érdekes.
Azt aláírom, hogy (míg az embernevelésben az ilyesmiben egyáltalán nem hiszek) a kutyanevelésben sok mindent tekintélyből kell megoldani, ráadásul elsősorban a kutya érdekében (és csak közvetetten a sajátunkéban). Ő az, aki így működik, legalábbis az egyik, az ösztönös része, és azt is aláírom, hogy nagyon sokan hibáznak, mikor csak a kutya másik, intellektuális részével hajlandóak foglalkozni.
Említettem, hogy láttam már petárdaparás kutyát korábban. A különbség a másik kutya és Málna közt, hogy míg Málnát a közelségünk képes volt megnyugtatni, ez a kutya olyankor (vagy ha vihar jön) teljesen kikapcsol, és semmi nem nyugtatja meg. Elmúlik az a pár nap és jobban lesz.
Erre és a Málna viselkedésében beállt változásra egy magyarázatot tudtunk találni. Málna közöttünk, a falkája vagy családja, whatevör körében biztonságban tudta érezni magát, nem ütött be az apokalipszis se, vagyis ha meg tudtuk őt védeni, valószínűleg érdemes hallgatnia ránk.
Az egyik tanulság számomra: Ez a falkatéma, a dominanciakérdés túlértékelése rendesen zsákutcába tud vinni. Mindenből rangsorkérdést csinálni egyrészt életszerűtlen, másrészt félénk kutya vagy félelemagresszió esetén mindjárt aggályosabb az egész. Például ez wtf?
Oké, fontos, hogy ne játsszuk el a tekintélyünket, de egyáltalán nem biztos, hogy a falkavezéri pozíciónkat csak úgy erősíthetjük, ha minden körülmények között dominálni akarjuk a kutyát. Szvsz a pozíciónkat éppúgy erősítheti az is, ha a kutya biztonságban érzi magát mellettünk. (A történtek tanúsága szerint még akkoris, ha az a kutya éppen beagleből van.)
És azóta? Ja, hát az elmúlt pár napban hallottunk még pár petárdát a teraszról és séta közben. Málna odafordította a fejét, volt, hogy még remegett is egyet, aztán el is feljetette az egészet, minden ment ugyanúgy tovább. Elgondolkodtató.
2012. január 4., szerda
2011. december 13., kedd
Bréking! Sikeres vizsga!
Annyira túlgondolkoztam a hol kezdjem ezt a blogot kérdést, hogy hónapok óta csak az üres kezdőoldalt bűvölöm. Most viszont mérföldkőhöz érkeztünk, megkaptuk az első hivatalos visszaigazolást arról, hogy kellő ambíciókkal és kitartással belőlünk is válhat normális kutya-gazda páros.
Merthogy ez az egész nem is annyira evidens.
Bár midig kutyamániás voltam, volt is rövidebb ideig közös kutyám, a kutyázás elméletébe igazából csak idén tavasszal kezdtem beleásni magam, amikor lett egy saját Málnám. Aki ugyebár beagle, és ha az ember utánajár kicsit a dolgoknak, hamar látni fogja, hogy hiába a cukker pofi, beagleből kutyát csinálni komoly felkészültséget igénylő feladat - én ráadásul nem is (csak) a pofi miatt választottam a beaglet, egyéb terveim is vannak vele, erről majd még - úgyhogy azóta is töretlenül készülök (fel-, nem ritkán ki-). Olvasok, videókat nézek a témában, kutyasulizok, újabb és újabb (általában egymásnak ellentmondó) módszereket ismerek meg, amik között aztán jól elveszek; nevelek (?), tanítok (most éppen a kúszást), és legfőképpen tanulok. Az a mondás van ugyanis, hogy a kutyám mindent tud, csak nekem kell megtanulnom jól kérni. Erről fog szólni a blog.
És akkor az apropó, amiért épp most: megvan az első vizsgánk! (vagyis igazából azért most, mert paráztam, hogyha megbukunk, mit arcoskodjak saját kutyabloggal..)
Szóval Málnával a K99 vizsgarendszerben sikeresen teljesítettük az engedelmes ágazat legeslegelső vizsgáját. Ebben a vizsgarendszerben engedelmes vizsgázni kilenc szinten lehet, vagyis amiből most vizsgáztunk, az a nagyon beugró szint. Tudunk lábnál követésben manőverezni, ütem- és irányváltásokkal, tudunk ülve és fekve helyben maradni - mármint a kutya marad (szerencsés esetben) míg én otthagyom - és röviden ennyi. Képes a kutyám öt percig rám koncentrálni - ami egyébként egyáltalán nem annyira magától értetődő dolog, mint amilyennek hangzik. A 100-ból 89 pont, amit elértünk persze nem jelenti azt, hogy Málna engedelmes kutya lenne, inkább annyit jelent, hogy alkalmas rá. Viszont erre csak úgy legyinteni meg nagyon nem ér, elég csak megnézni a beagle fajtamentés oldalát, ha heti két-három fajtatiszta(!) beaglet nem dobnak ki/adnak le menhelyre megváltozott családi körülményekre vagy - őszinte verzió - arra hivatkozva, hogy teljesen, menthetetlenül kezelhetetlen a kutya, (esetleg hogy ez már nem is kutya, hanem maga az ördög, és így tovább ennek különféle fokozatai) akkor egyet sem. (Anyám is megjósolta még mikor Málna nagyon kölök volt, hogy ha valamire, akkor biztosan erre a kutyára megy majd rá egyszer a kapcsolatom.)
Pedig Málnánál - és a beagleknél általában - kiválóan működik a pozitív megerősítéses tanítás, (bele se merek gondolni, hogy a saját testsúlya hányszorosát tömtük már bele jutalomvirsli és jutalomsajt formájában) és ezen kívül más módszer talán egyáltalán nem is. Ezért is lepődnek meg nem pöttyet, akik véletlenül nyúlnak bele a tutiba egy kölyökbiglivel: amit eddig tudtak a kutyázásról, az innentől jó esetben kuka. (Nekem szerencsém volt ilyen szempontból, korábban csak rövid ideig lehetett saját kutyám, az is egy önfejű, makacs rohadék mentett basset hound volt, így aztán a beagle már nem ért teljesen hideg zuhanyként.) Rossz esetben elkönyvelik a beaglet kezelhetetlen, ostoba, rosszindulatú dögnek, mégrosszabb esetben azzal a lendülettel hajítják is ki a francba. Pedig mindössze arról van szó, hogy míg (sajnos) vannak olyan kutyák, fajták, akiknek elég jutalom az, ha nem kapnak büntetést - ezek a kutyák az ideális munkakutyák, rájuk épít a hagyományos kutyakiképzés - na addig a beagle _nagyon_nem_ilyen_ . Ha a kis okos beaglebuksiba nem fér bele, hogy amit csinálunk miért jó neki, egyszerűen szarni fog az egészre. Ezért is fáztam nagyon a vizsgától, ahol egyáltalán nem szabad falatot használni, és ugyanezért még hogyha túlzónak is tűnik, óriási sikernek tartom, hogy a kutyám képes volt öt percet rám figyelni, pusztán jófejségből. (Aztán persze én is jófej voltam vele: húsz deka főtt marhamáj ebédre, pláne ha anyád vegetáriánus, azért az na.)
És mindezt úgy, hogy jócskán voltak még hiányosságaink, ráadásul az előző esti szomszédbanpálinkázással majd a reggeli gyógyfelessel majdnem sikerült szabotálni az egész projektet. Egyébként nagyon sikeresen kihúztam az egyes sorszámot, így aznap mi kezdhettük a vizsgázást, mondjuk ekkora nekem már nagyjából minden mindegy volt, az egyetlen parám, hogy csak ne vágjam ki a pályán a taccsot - bár a vizsgaszabályzat csak arra tér ki, hogy a kutyának tilos üríteni a pályán, mondjuk, érthető módon nem én akartam lenni a precedens, aki miatt majd bekerül egy, a felvezetőre vonatkozó hasonló passzus is. Aztán végülis a parára kaptam még egy felest, a piaszagra egy rágót, és itt kezdődik a videó, ahol remegő térdekkel azt mantrázva magamban, hogy a bíró megszólítása "sporttárs" és nem "elvtárs" átlépem Málnával a vizsgapálya kapuját.
A hosszú helyben maradás sosem volt az erősségünk, hiába gyakoroltuk széjjel, ezt leszámítva nagyon elégedett vagyok magunkkal. A bírónőtől külön dicséretet kaptunk az ültetés eltávolodással feladatra, illetve megjegyezte, hogy "kis beagle létére" mennyire szépen figyelt a kutya a gazdájára. Megdicsérte azt is, amikor Málna szaglászni kezdett és sikerült újra magamra vonnom a figyelmét. A videó sajnos rossz minőségű, de a kis fehér pötty Málna, a nagy zöld paca az meg én.
Merthogy ez az egész nem is annyira evidens.
Bár midig kutyamániás voltam, volt is rövidebb ideig közös kutyám, a kutyázás elméletébe igazából csak idén tavasszal kezdtem beleásni magam, amikor lett egy saját Málnám. Aki ugyebár beagle, és ha az ember utánajár kicsit a dolgoknak, hamar látni fogja, hogy hiába a cukker pofi, beagleből kutyát csinálni komoly felkészültséget igénylő feladat - én ráadásul nem is (csak) a pofi miatt választottam a beaglet, egyéb terveim is vannak vele, erről majd még - úgyhogy azóta is töretlenül készülök (fel-, nem ritkán ki-). Olvasok, videókat nézek a témában, kutyasulizok, újabb és újabb (általában egymásnak ellentmondó) módszereket ismerek meg, amik között aztán jól elveszek; nevelek (?), tanítok (most éppen a kúszást), és legfőképpen tanulok. Az a mondás van ugyanis, hogy a kutyám mindent tud, csak nekem kell megtanulnom jól kérni. Erről fog szólni a blog.
És akkor az apropó, amiért épp most: megvan az első vizsgánk! (vagyis igazából azért most, mert paráztam, hogyha megbukunk, mit arcoskodjak saját kutyabloggal..)
Szóval Málnával a K99 vizsgarendszerben sikeresen teljesítettük az engedelmes ágazat legeslegelső vizsgáját. Ebben a vizsgarendszerben engedelmes vizsgázni kilenc szinten lehet, vagyis amiből most vizsgáztunk, az a nagyon beugró szint. Tudunk lábnál követésben manőverezni, ütem- és irányváltásokkal, tudunk ülve és fekve helyben maradni - mármint a kutya marad (szerencsés esetben) míg én otthagyom - és röviden ennyi. Képes a kutyám öt percig rám koncentrálni - ami egyébként egyáltalán nem annyira magától értetődő dolog, mint amilyennek hangzik. A 100-ból 89 pont, amit elértünk persze nem jelenti azt, hogy Málna engedelmes kutya lenne, inkább annyit jelent, hogy alkalmas rá. Viszont erre csak úgy legyinteni meg nagyon nem ér, elég csak megnézni a beagle fajtamentés oldalát, ha heti két-három fajtatiszta(!) beaglet nem dobnak ki/adnak le menhelyre megváltozott családi körülményekre vagy - őszinte verzió - arra hivatkozva, hogy teljesen, menthetetlenül kezelhetetlen a kutya, (esetleg hogy ez már nem is kutya, hanem maga az ördög, és így tovább ennek különféle fokozatai) akkor egyet sem. (Anyám is megjósolta még mikor Málna nagyon kölök volt, hogy ha valamire, akkor biztosan erre a kutyára megy majd rá egyszer a kapcsolatom.)
Pedig Málnánál - és a beagleknél általában - kiválóan működik a pozitív megerősítéses tanítás, (bele se merek gondolni, hogy a saját testsúlya hányszorosát tömtük már bele jutalomvirsli és jutalomsajt formájában) és ezen kívül más módszer talán egyáltalán nem is. Ezért is lepődnek meg nem pöttyet, akik véletlenül nyúlnak bele a tutiba egy kölyökbiglivel: amit eddig tudtak a kutyázásról, az innentől jó esetben kuka. (Nekem szerencsém volt ilyen szempontból, korábban csak rövid ideig lehetett saját kutyám, az is egy önfejű, makacs rohadék mentett basset hound volt, így aztán a beagle már nem ért teljesen hideg zuhanyként.) Rossz esetben elkönyvelik a beaglet kezelhetetlen, ostoba, rosszindulatú dögnek, mégrosszabb esetben azzal a lendülettel hajítják is ki a francba. Pedig mindössze arról van szó, hogy míg (sajnos) vannak olyan kutyák, fajták, akiknek elég jutalom az, ha nem kapnak büntetést - ezek a kutyák az ideális munkakutyák, rájuk épít a hagyományos kutyakiképzés - na addig a beagle _nagyon_nem_ilyen_ . Ha a kis okos beaglebuksiba nem fér bele, hogy amit csinálunk miért jó neki, egyszerűen szarni fog az egészre. Ezért is fáztam nagyon a vizsgától, ahol egyáltalán nem szabad falatot használni, és ugyanezért még hogyha túlzónak is tűnik, óriási sikernek tartom, hogy a kutyám képes volt öt percet rám figyelni, pusztán jófejségből. (Aztán persze én is jófej voltam vele: húsz deka főtt marhamáj ebédre, pláne ha anyád vegetáriánus, azért az na.)
És mindezt úgy, hogy jócskán voltak még hiányosságaink, ráadásul az előző esti szomszédbanpálinkázással majd a reggeli gyógyfelessel majdnem sikerült szabotálni az egész projektet. Egyébként nagyon sikeresen kihúztam az egyes sorszámot, így aznap mi kezdhettük a vizsgázást, mondjuk ekkora nekem már nagyjából minden mindegy volt, az egyetlen parám, hogy csak ne vágjam ki a pályán a taccsot - bár a vizsgaszabályzat csak arra tér ki, hogy a kutyának tilos üríteni a pályán, mondjuk, érthető módon nem én akartam lenni a precedens, aki miatt majd bekerül egy, a felvezetőre vonatkozó hasonló passzus is. Aztán végülis a parára kaptam még egy felest, a piaszagra egy rágót, és itt kezdődik a videó, ahol remegő térdekkel azt mantrázva magamban, hogy a bíró megszólítása "sporttárs" és nem "elvtárs" átlépem Málnával a vizsgapálya kapuját.
A hosszú helyben maradás sosem volt az erősségünk, hiába gyakoroltuk széjjel, ezt leszámítva nagyon elégedett vagyok magunkkal. A bírónőtől külön dicséretet kaptunk az ültetés eltávolodással feladatra, illetve megjegyezte, hogy "kis beagle létére" mennyire szépen figyelt a kutya a gazdájára. Megdicsérte azt is, amikor Málna szaglászni kezdett és sikerült újra magamra vonnom a figyelmét. A videó sajnos rossz minőségű, de a kis fehér pötty Málna, a nagy zöld paca az meg én.
2011. november 14., hétfő
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)